Vaddisznó (Sus scrofa)

Jegyei: testhossza 110-155 cm, farka  vékony, 15-20 cm hosszú, az erõs kanok marmagassága 1 m is lehet, tömege 50-190 kg (kanok) és 35-160 kg (kocák). A vaddisznók egyes vidékeken még ennél lényegesen súlyosabbak is lehetnek, a Kárpátokban például elérhetik a 350 kg-ot is. Ezzel szemben a dél-európai vaddisznók alig fele akkorák. Az ismert ökológiai szabályt követik, amely szerint egy-egy faj példányai a melegebb vidéken kisebbek és könnyebbek, mint a hidegebb tájakon.
Küllemét és megjelenését tekintve a vaddisznót egyetlen más vadon élõ európai állatfajjal nem lehet összetéveszteni. Színezete a csaknem feketétõl a barnásvörösig és a homokszínûig változik, ezt részben a környéken uralkodó talajszínre lehet visszavezetni, a vaddisznók ugyanis elõszeretettel dagonyáznak. A malacok jellegzetes hosszanti csíkokkal mintázottak. A kanok súlya jelentõsen felülmúlja a kocákét, de elsõsorban mégis az évrõl évre jobban kiálló szemfogaik (agyaraik) tûnnek fel. Az alsók gyenge ívben felfelé nõnek, míg a felsõk felfelé hajlanak, és így ezekkel párhuzamosan helyezkednek el. Félelmetes fegyvert jelentenek, mert az agyarpórok koptatják, fenik egymást, és így egyre élesebbé és hegyesebbé válnak. A vaddisznók jelenlétére utal jellegzetes szaguk is, amelyet jó széllel viszonylag távolról megérezhetünk, de túrásaik ugyancsak elárulják õket.
Élõhelye: a vaddisznóknak nincs különösebb igénye élõhelyükkel szemben. Csak a minden búvóhely nélküli, teljesen nyílt területeket és a hegyek magas részeit kerülik. Angliából és Skandináviából hiányoznak. Miután intenzíven vadásszák õket, mai elterjedésük meglehetõsen hézagos.
Ezen felül az állományok évrõl évre meglehetõsen erõsen változnak, így nagyon nehéz pontos képet rajzolni a faj elterjedésérõl. Jelenleg nagyjából követi a kiterjedt erdõségeket, ahol az állatok védelmet és táplálékot találnak. A legkedvezõbbek kétségkívül a nedves talajú lombos és elegyes erdõk, ahol a vaddisznó könnyen túrhat táplálék után, de fontos számára a nagy õszi tölgy- és bükkmakktermés is. Korábban bizonyára a ligeterdõk voltak a vaddisznó elterjedésének középpontjai, de ezt az erdõtípust a mai Közép-Európában jószerivel teljesen kiirtották. A ligeterdõket a síkságon és a középhegységekben a fenyvessûrûségek helyettesítik, ide tudnak a disznók visszahúzódni, és ezek biztosítják, hogy ez a vad minden üldözés ellenére még mindig eredménnyel meg tud élni a kultúrterületeken. Hazánkban a vaddisznó nagyon elszaporodott, bevette magát a nádasokba is, de éjszakánként a fõvárosban (a budai oldalon) is lehet találkozni vele.

Életmódja: a vaddisznó családi közösségekben, csapatokban jár, ezt kondának nevezzük. A csapat magját az öreg koca jelenti, a süldõkkel és a malacokkal. A kondához lazán vagy szorosabban kötõdve további állatok is csatlakozhatnak. Gyakran az elõzõ évi fiatalok is a közösségben maradnak, amíg ivarérettekké nem válnak. A kanok csak alkalmilag keresik fel a kondát, anélkül hogy a fiatal állatokkal törõdnének. Csak a szaporodási idõszak kezdetekor csatlakoznak a kocákhoz.
Az egyes kondák ragaszkodnak tanyahelyeikhez, ha ott nem nagyon zavarják vagy üldözik (vadásszák) õket. Mindennap oda térnek vissza, pihennek a sûrûben vagy dagonyáznak az iszapos tócsákban. Estefelé megélénkül a konda, és a disznók táplálkozni indulnak. Óvatosan közelednek az erdõszélhez, közben minden irányban figyelnek. Ilyenkor csodálatosan halkan képesek mozogni, míg egyébként, például ha menekülnek, nagy zajjal törtetnek át a sûrûségen. Ha elfogy a táplálék, messzire elkóborolnak, hogy új táplálkozóhelyeket keressenek. Többnyire lassú ügetéssel szaladnak, de ha menekülnek, bukdácsoló galoppba csapnak át. Ezt azonban csak rövid távon, többnyire csupán néhány száz méteren tudják tartani. Jól úsznak, ezért nagy folyók vagy tavak szigetein is megtelepedhetnek. Ha különösen bõséges táplálkozóhelyre bukkannak, ott gyakran nagy csapatba verõdnek össze. Így volt ez például a Duna ligeterdeiben a tölgymakkérés idején. A kondák egészen közel kerülhetnek egymáshoz, nem verekszenek, és nem igyekeznek egymást távolabbra szorítani, önállóságukat azonban megtartják. Tagjaik személyesen ismerik egymást, és sivalkodó, röfögõ hangon tartják a kapcsolatot. A vaddisznóknak egészen különbözõ hangjaik vannak, ezek jelentését csak a tapasztalt szakemberek értik. A látás ezzel szemben náluk alárendelt szerepet játszik. Apró szemükkel gyengén látnak, inkább hallásukra és rendkívül érzékeny, ormányszerû orrukra hagyatkoznak. Ez utóbbival túrnak, amikor férgek, rovarlárvák vagy gumók (burgonya vagy más raktározógyökér), esetleg gombák után kutatnak. Csaknem korong alakú orrukkal fel tudják szaggatni a talajt, de ugyanakkor meg is érzik, ha ott valami ehetõ akad. A házidisznókat, amelyek közös õse a vaddisznó, sok mindenre, például a szarvasgomba-keresésre is be lehet idomítani.
A vaddisznók kedvelik a társaikkal való "bõrkapcsolatot". Együtt pihennek, összedörzsölik sörtéiket, így egymást tisztogatják. Gyakran olyan szorosan feküsznek egymás mellett, hogy a megfigyelõ alig tudja az egyes testeket megkülönböztetni egymástól. A kanok erõsen fejlett agyarai nemcsak arra valók, hogy a riválisokkal harcoljanak velük, de agyaraikkal védekeznek a ragadozók ellen is. Keményen tudnak küzdeni, és sarokba szorítva rendkívül támadékonyak. A legveszélyesebbek azonban a malacos kocák, amelyek már nemegyszer megtámadták és meg is sebesítették a békés járókelõket vagy bogyószedõket.

Tápláléka: a vaddisznót joggal nevezhetjük igazi mindenevõnek. Tölgy- és bükkmakk, valamint mindenféle, a földön elérhetõ gyümölcs mellett férgeket és más, a talajban talált állatokat is fogyaszt. Megfogja a patkányt, a pockot, utóbbi kölykes fészkét megszimatolja, és orrával kifordítja, de rámegy a dögre, az elhullott vadra is.

Szaporodása: a vaddisznók párzási, búgási ideje november és január közé esik. A vemhességi idõ 16-20 hét, az alom 4-12 malacból áll. A koca malacozás elõtt kis mélyedést készít, amelyet puha anyagokkal ki is bélel, néha ágakkal fedi be. A malacok világosan és sötéten csíkoltak. Szemük nyitva van, és alighogy megszáradtak, máris követik anyjukat. Hevesen küzdenek a legjobban tejelõ emlõkért, míg aztán néhány nappal késõbb egyfajta rangsor alakul ki, és minden malacnak megvan a maga helye. A fiatal állatok, mint a házimalacok is, amelyek csak gyengén szõrözöttek, meglehetõsen melegigényesek. Sokkal nagyobb szükségük van anyjukra, mint más párosujjú patásoknak. A család ezért szorosan összetart. A malacok kb. 3 hónapig szopnak, ettõl kezdve már szilárd táplálékot is fogyasztanak. Féléves korukra önállóak. Kb. 10 hónappal késõbb színezetük már a felnõtt állatokéhoz hasonló, ezeket süldõknek nevezzük. A vaddisznó a szabadban 20 évig élhet.