Testük egészben véve hasonló a szirénákéhoz, szőrőzetük azonban még ritkább a manatuszokénál. Sűrűn barázdás bőrük a hátoldalon világos szürkésbarna, gyengén fémes csillogású. Az ausztráliai faj inkább vörösesbarna, a Vöröstengeri fakó ólomszürke, a hátán és feje tetején zöldes. Az ausztrálilai faj hasuk alatt fehér vagy világosszürke, a Vöröstengeri kékes hússzínű, néhány sötétes hosszúkás folttal tarkítva.

Eltekintve ezektől a színezetbeli eltérésektől, ajkuk is más alakú, mint a manatuszoké. „Az élő állat egész orrtájéka lágy és mozgékony és tömör, erősen zsíros izomtömegből áll, amelynek rostkötegei, mint az emlősök nyelvén, sokszorosan keresztezik egymást. Olyan finom, vékonyan redőzött bőr borítja, hogy az „ujjak” közt ráncba szedhető” (Dexler és Freund). Elől az orr csaknem merőlegesen le van vágva, mint a manatuszoknál. Közepén patkó alakú rész különböztethető meg, amelyet egy középső barázda két részre oszt és tele van szabályosan elrendezett kiemelkedésekkel, amelyeken vastag, rövid sörték állnak. Az oldalsó ajkakat a középső résztől egy-egy mély barázda választja el, úgyhogy viszonylag keskeny duzzanatokként jelennek meg. Az egész orrtáj ilyenformán a viziló szájára emlékeztet s a célja is ugyanaz: lehetővé tenni, hogy az állat a víz alatt felaprítsa és megtisztítsa a homoktól táplálékát. A homokot alaposan le is tudják tisztogatni, mert bélcsatornájukban alig akad homok. Mint a manatuszoknál, a dugongoknál is megjelenik a kemény szájpadlás lapos, rostos szövetekből álló nyujtványa, amely a csukott szájból is kimered. „Mivel a dugongok legelés közben a kemény homokba ugyanolyan széles barázdát vágnak, mint a szájpad-nyujtvány szélessége, nyilvánvaló, hogy ez a nyujtvány a táplálkozásnál szerepel.” Dexler és Freund szerint az ausztráliai dugong egy Hydrocharis-féle moszattal (Halophila ovata) és egy tengeri hínárfélével (Zostera caprionni) táplálkozik. Rendszerint éjjel táplálkoznak, minthogy a dugongok is általában éjjeli állatok; végigmennek a növényekkel borított tengerfenéki mező felett, a talajt szájpadlásnyujtványukkal feltépik és az ekként elszabadított növényeket ajkukkal megragadják és megeszik. Dexler és Freund ekként magyarázzák a „dugong-nyomokat”, azokat a hosszú barázdákat a tengerfenék homoktalaján, amelyeken a nyoma sincs a Halophila moszatnak. Ebből is kitűnik, hogy a dugongok a lapos, homokos partvidék lakói, s hogy nem merészkednek ki messzire a nyílt tengerre.

Légzési szervezetükre vonatkozólag eltérők az adatok. Klunzinger szerint 10 percenként, Semon szerint 3–5, Rüppell szerint percenként vesznek lélegzetet és pedig ugyanúgy, mint a manatuszok: kizárólag orrukon át, amint ez a Dexler által megölt hímen bebizonyosodott. Amikor orrnyílását eltömték, megfulladt, a nélkül, hogy megkísérelte volna a szájon át való lélegzést.

A dugongok többnyire kis csoportokban élnek. Mozgásuk lassú, nehézkes, noha farkuk ereje igen jelentékeny. Amíg csak táplálékot talál egy helyen, helyét nyilván nem változtatja meg, ha azonban lelegelte a rendelkezésére álló tengeri rétet, lassan új helyre költözik, amely ismét leköti egy időre. A heves viharok, amelyek bizonyos évszakokban végigszántanak az Indiai Óceánon, nyilván kihatnak vándorlásukra s a nyugtalan hullámjárás elől öblökbe menekül, amelyekben veleszületett lustaságát mi sem zavarja. Hogy a viharok indítják útnak, azt abból következtették, hogy időnként olyan pontokon jelennek meg, amelyeken nyugodt évszakokon nem figyelték meg. A Vörös-tenger déli felében, azaz nubiai és abesszíniai partokon minden évszakon megtalálni; északabbra csak a téli hónapokban jelennek meg.